Levegő után kapkodott. Szörnyen fájt a karja, és a képek egyre élesebben hasítottak az elméjébe. Csak zihálva nézte, ahogy Ő a halálos sérülésétől térdel a földön. Ahogy szenved. Nézte őt, és képtelen volt segíteni neki. Csak állt ott, méterekre tőle. Sokkot kapott a látványtól. Aztán lassan a düh és a fájdalom kezdtek eluralkodni rajta, de mire léphetett volna, ő már fel is emelkedett. Fel a magasba, majd megadta magát az égboltnak. Aimi csak nézte, ahogy a teste szétporlad az égen; gyönyörű fényeket, szivárványt és megnyugvást hozva a városra.

Hirtelen felült az ágyban. Az évekkel ezelőtti emlék még most is kísértette. Mindig ugyanúgy ébredt: a karja elzsibbadva a feje alatt, a szeme sarkában könnycseppekkel.
Pár perc múlva lassult a légzése, és kezdett megnyugodni. Csak ült az ágyában, és mélyeket lélegzett.
- Még mindig hibásnak érzem magam, hogy nem segítettem neki... Pedig lehet nem is tudtam volna, hisz annyira megsérült.
Ekkor megszólalt a telefonja ébresztője, és egy kis kéz verni kezdte szobája ajtaját.
- Ébredj Aimi! A gyomrom ételt követel. - vigyorgott egy törpe a folyosó felől. Aimi sóhajtott, majd kiszállt az ágyból, és hozzálátott a reggeli rutinjához. Zuhany, öltözés, reggeli készítés és reggelizés. Így ment már egy ideje, mióta a család 4 főre nőtt. Ekkor csatlakozott Impmon lányokhoz. Azóta jóval hangosabbak lettek a mindennapok. Most is szórakozottan figyelte, ahogy a kis szemtelen digimon tömi magába az ételt, felesel és szócsatázik Chikakoval, a társával. Szinte képtelenek voltak bármiben egyezni. Mindig vitatkoztak és incselkedtek egymással. Mindegy volt, hogy az utcán vannak, mert ott is séta közben csak járt a szájuk. Aimi elengedte ezeket a perceket maga mellett. Hagyta, hogy az emlékei jóval korábbra sodorják, amikor a kis hangos törpe becsapódott a csendes családjukba...

A háromfős család kirándulni készült. Aznap mentek a szokásos év végi templomlátogatásra. De egy zavargás miatt szétszakadtak. Ekkor Aimi végignézte, ahogyan a fekete digimon halálos sérülést szenved, majd hősi halált hal. Emiatt a templomlátogatás elég keserűen végződött.
Hazatérve az ikrek közös szobájukban megbeszélték a történteket. Chikako nem akarta elhinni testvére meséjét, míg a mellettük lévő kikapcsolt számítógép fényleni nem kezdett. A következő pillanatban egy - egy fényes tárgy repült a kezükbe: kék és piros furcsa eszközök. Alig emelték fel, máris egy idegen helyen találták magukat, teljesen új ruhában. Ahogy ámultak Chikako kezében lévő piros szerkezet villogni kezdett. Húga kíváncsisága legyőzhetetlen volt. Aimi emlékeiben élénken élt arca és hangja:
- Tudni akarom miért villog! Mi vár még itt ránk?! - csillogott a szeme a boldogságtól. Pár kilométer séta után ráleltek egy fekete, vörös csíkos tojásra. Ahogy a közelébe értek máris töredezni kezdett, majd egy kis lény lett belőle a földön. Így ismerték meg Kiimont, aki később digiváltozott Yaamonná és végül Impmonná. Ám azokon a napokon, míg otthon nőtt és erősödött végig jártatta a száját és szemtelenkedett.
- Indulok az üzletbe! Kérlek vigyázzatok magatokra az úton! - zavarta meg a szócsatázókat és az emlékeiben úszó Aimit édesanyjuk.
- Induljatok, mert elkéstek! - csámcsogott Impmon a lányok felé, és már ugrott is le az asztalról ahol eddig ült.

Az úton míg a kettős folytatta harcát Aimi meglátta a dús hajú srácot a barátjával. Nézte, ahogy haladnak előttük, és emlékezett rá, hogy aznap Ő is ott volt. Hogy neki is van egy digimon társa. Hogy mennyire csodálja a bátorságáért, amiről aznap személyesen megbizonyosodott. És hogy most talán lesz esélye többet megtudni róla és tőle. Most, hogy már egy iskolába járnak...